Vannak olyan történetek az életünkben, amiket soha nem fogunk elfelejteni. Az egyik nekem az, amikor harcoltam az utcán.
Kolumbiában voltam, Medellínben. Medellín érdekes város… azt mondják, hogy ez az "örök tavasz városa". És tényleg az: trópusi mikroklímával és gyönyörű az idő az egész évben. Mindig kb. 26 fok van, ami az ideális hőmérséklet szerintem: nincs hideg, jó meleg, de nincs túl meleg se! Kellemes napközben, és csak egy ici-picit hűvös éjszaka, ahogy kell. Nagyon élvezhető!
Az emberekkel kapcsolatban, a tapasztalatom az volt, hogy kétféle ember van Medellínben: aki nagyon mosolygós és barátságos, és aki csak a pénzről tud beszélni, semmi másról.
Talán érdemes megemlíteni azt, hogy hosszú ideig Medellín Pablo Escobarnak volt a városa. A hetvenes és nyolcvanas években, a világhíres Medellín kartell exportált kokaint világszerte és, a csúcsponton, több mint 80 millió dollár nyereséget rakott zsebre… naponta!
Én viszont, digitális nomádként voltam a városban: pár hónapig ott laktam és dolgoztam, a laptopomról. Mert látni akartam a világot, és még gyakorolni a spanyolt.
De ma nem számítógépes kockulásról van szó, se a nyelvekről, hanem utcai harcról! Akkor haladjunk egy picit! Hajrá!
Szép tavaszi nap volt… mint mindennap. Mentem sétálni egyet. Gyerekek játszottak az utcában… Még egy gyönyörű nap a paradicsomban! Megyek tovább föl az utcán…
Néhány perc múlva, hallok valamit mögöttem… valaki fütyült. Elfordítom a fejemet: látom az egyik srácot nagyon közel a falhoz… viszont, azt látom, hogy a barátja nagyon közel áll a járdaszegélynél… azt gondolom, hogy ez fura. Megyek tovább.
Talán egy perc múlva, érzek valamit a hátamban…
Ami ezután következett nagyon, nagyon, nagyon gyorsan ment… Valószínűleg fél perc alatt… sokkal könnyebb csinálni, mint magyarázni (különösen külföldiként!). De mindegy, megpróbálom elmesélni…
Érzek valamit a hátamban. Akkor, nem tudom hogy, de tudtam, hogy mi fog történni… és igen történt:
Az egyik srác megpróbál megfojtani engem. Az egyik karja már a nyakam körül van (a könyöke kb. az állam alatt), és a másik karja erősíti az elsőt.
Rögtön eszembe jutott, hogy mi fontos ebben az esetben. A világutazásom előtt, jártam krav-maga órára, vagyis izraeli önvédelem órára. Csak három hónapot, de néha sokszor hetente. Ahogy megtámadott ez a srác, az pont az volt, amit gyakran gyakoroltunk. Ebben az esetben, ez a fontos:
- Le kell raknom a térdemet, mert anélkül neki van előnye és el fogom veszíteni az egyensúlyomat, és el fogok esni.
- Ki kell szabadulnom, persze, de hogy sikeres legyen, nem bárhogy: EGY maximális meglepetésszerű lökést kell használnom – mint valami robbanás! Nem sok kicsi lökéssel, mert ő van a domináns pozícióban most, és ha azt érzi hogy próbálok szabadulni, akkor lesz bőven elég ideje reagálni és erősebben fojtani.
- A helyes, hatékony, technikát kell használnom: ujjaim a karja alá, belélegzem egy nagyot (ahogy csak tudok, amikor fojtogatnak!), és… NYOMÁS!
- Aztán, persze még ellen kell fordulni, és távozni, hogy biztonságban legyek.
Pont ezt csináltam: rögtön reflexszerűen leguggolok; teszem az ujjaimat a karja alá; belélegzek egy nagyot és… JÓ ERŐSEN nyomok!…
És sikerült! Kiszabadultam.
A srác még tartja az egyik kezemet. Szerintem meglepődött. A barátja, ha jól emlékszem, előtte el próbálta lopni a tárcámat a farmerom zsebéből, de nem volt ideje rá. Ő is meglepődött.
Ki vagyok fulladva. De még belélegzem egy nagyot, és megszabadítom a kezemet is egy gyors mozdulattal.
Egész idő alatt gyorsan gondolkodtam (viszont nehéz volt, a kevés levegő miatt). Észrevettem, hogy valószínűleg senki nincs a járdán, viszont messze az úton láttam egy kocsit. De a sok fa miatt, a járda alig látható az útról! Úgy döntöttem, hogy ki megyek az útra, ahol talán valami kocsi meg tudna állni majd később. Szóval, rögtön oda mentem, hátrálva.
A srácok meg ott álltak, ahol voltak. Azt látták, hogy nem sikerült a támadás, és úgy tűnik nem tudják mit csináljanak.
Nekem akkor NAGYON kedvem támadt visszamenni és végezni velük, kiverni a szart belőlük! De nem vagyok Chuck Norris, csak "tourist"! És nem voltam valami filmben, hanem a való világban.
Egyébként… A srácok, abbahagyják, és csak mennek tovább.
Minden nagyon gyorsan ment, automatikusan. De szerencsés voltam: nem volt kés náluk, se pisztoly. Van amikor jobb a cuccainkat abbahagyni. Azt hallottam, hogy a hosztelnél, ahol az elején laktam (ami a legjobb volt a városban), tolvajok pisztollyal már kiraboltak néhány embert, pont a bejáratnál: csak vártak, fegyvert mutattak és kirabolták őket!
Végül, használtam, amit tanultam (tanulni tényleg jó!), és ami volt, vagy lett volna, egy rémtörténet, lett egy jó anekdota!
Még megvan egy képem erről az eseményről, amin látszik zúzódásom: olyan gyorsan ment amikor kiszabadultam, hogy a srácnak a műanyag dzsekije megégette a bőrömet az arcomon! Van egy másik kisebb zúzódásom is ezen a képen: szerintem a másik srác megütött engem, de olyan gyorsan ment, hogy nem is emlékszem.
Utólag, észrevettem hogy, általában, nagyon nyugis, békés, jó szándékú ember vagyok… De akkor tényleg meg akartam ölni őket! Mintha ez a támadás bekapcsolt volna valami agresszív funkciót bennem… és ez csak természetes, persze. Az őskorban biztos, hogy egy ilyen érzés segített életeben maradni. De szóval most úgy látom a dolgot: más állapotokban, nagyon másként gondolkodik és viselkedik az ember. Amikor túlélésről van szó… Amikor éhes… Amikor fáradt… Amikor kanos!… Amikor jól kipihent… Amikor szeretetet érzünk, amikor nem… Akkor máshogy fogunk érezni, viselkedni, és más döntéseket fogunk hozni.
Úgyhogy, jobb fontos döntéseket akkor meghozni, amikor jól érezzük magunkat… de ez már egy másik történet!
TODO(): realized I never got around to checking this third correction, so have a look and see how I can improve the text thanks to it.